Éppen harminc éve zajlanak Magyarországon a mostanihoz hasonló megszorítások, ez sorrendben már az ötödik. Mindegyik ugyanarra a hazugságstruktúrára épült: hogy „többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk”, ezért van most szükség a „megszorításra”, ám ettől majd jobb lesz. Eltűnik vagy jelentősen csökken a deficit és az adósság, és dinamikusan növekednek majd a jövedelmek. A valóság ezzel szemben az, hogy az egy keresőre jutó reál­bér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül 150-200 milliárd dollárnyi közvagyon is. (A történelmi mélypontra jutott reálbérekkel kapcsolatban elég arra gondolnunk, hogy 1979-ben 1 forint 50 fillér volt a BKV-vonaljegy, ma viszont – csak februárig, mert akkor ismét nő! – 300. Vagyis kétszázszor akkora bér kellene ahhoz, hogy valaki ugyanannyi vonaljegyet vásárolhasson, mint 1979-ben. De mivel akkor 3900 forint volt a havibér, így majdnem nyolcszázezer havi nettó kellene ma ehhez, szemben a ténylegesen fennálló havi 120 ezer nettóval, amit ma egy átlagkereső hazavisz.)

A számonkérés azért elkerülhetetlen, mert a magyar társadalomtól egyetlen új kormány sem várhat semmiféle további áldozatot, amíg eme számtani feladvány történelmi okait el nem magyarázza. Ezért azt is fontos tudnia a választások utáni új kormány döntéshozóinak, hogy a fő kérdés 2010-ben nem csupán az lesz, hogy a megelőző nyolc évben mi is történt. Mert nem nyolc, hanem 38 év történéseit kellene áttekinteni. A hetvenes évek elején kezdődött el ugyanis az ország tudatos eladósítása, az ország áttolása a szovjet „keleti globalitás” birodalmi gazdájától a „nyugati globalitáséba”, aminek fő eszköze éppen az adósságcsapda volt. S mivel hazánk 1978 és 1982 között valóban a világ egyik legsúlyosabban eladósodott országává vált, a számonkérés egyik első és döntő mozzanata éppen ez a folyamat. Ami azóta történt/történik, az már csak a látványtechnikai felszín elegyengetése, a „liberalizálj, deregulálj, privatizálj” neoliberális szentháromságának cinikus, kollaboráns módon való követése. A magyar társdalom történetének egyik legsúlyosabb lepusztulási lejtőre taszítása éppen ezekben a folyamatokban érhető tetten, és ebben potenciálisan bűnsegédleti bűnrészesség terheli azt a néhány száz embert, aki döntéshozói pozí­cióban volt ezekben az évtizedekben. A számonkérés alapvető célja nem a bosszú, a vérengzés, sőt éppen a polgárháború egyre veszélyesebb eszkalálódásának legfőbb eszköze lehet az a megtisztulási folyamat, amely ezzel kezdetét veheti.

Hogy valóban új fejezet kezdődhessen el a magyarság történetében, kikerülhetetlen a szembenézés azzal: a hetvenes évek óta itt ugyanaz a cinikus-gátlástalan, liberális, komprádor oligarchia végzi nemzetpusztító „munkáját”, és szolgáltatja ki egyre brutálisabban az ország anyagi és szimbolikus értéktereit. Legalább azt el kell érnünk, hogy a döntően az ő kezükben lévő médiagépezetek lélekmérgező, erőszakra épülő masinériái lelepleződjenek. Hogy a fiatal nemzedékek megszületése (vagy inkább meg nem születése!) és felnevelése anyagi és szellemi-erkölcsi feltételeinek ellenőrzése végre kikerüljön a kezükből.

Veszélyes rövidlátás, ha bárki úgy gondolja, hogy majd jól leleplezzük a 2002 utáni korszakot, e tolvajbanda zsebéből kirázzuk a tőlünk ellopott pénzt, és minden rögvest megoldódik, máris derűsen, anyagiakban és szellemiekben gyarapodva, szerető egyetértésben tekinthetünk a verőfényes jövő elé. A nemzet mint közösség lepusztítása ugyanis ennél sokkal veszélyesebb szintig jutott. Ezért csak az ócska rendszerhazugság leleplezése segíthet; azon hazugságé, amely az ország jelen állapotát demokráciának és piacgazdaságnak, szabadságnak és felemelkedésnek állítja be. Csak ez a beismerés segíthet eltakarítani e régi rendszer romjait, és megvetni egy új rendszer alapjait. Csak ez adhatná a számonkérés valóságos értelmét.

Bogár László