|
A „nagy” budapesti bevonulás
forrás: Jövönk.info 2009.11.23. 20:54
Tény, hogy Horthy és Nemzeti Hadserege valóban bevonult Budapestre, miután a megszálló román csapatok több mint száz nap után elhagyták a várost. Azok a román csapatok, amelyek valóban véget vetettek Kun Béláék rémuralmának. A bolsevik patkánylázadást – bármilyen nehezére esik is ezt egyeseknek beismerni – nem magyarok, hanem a Román Királyi Hadsereg szüntette meg az országban. A vörösök ugyanis az ő 1919. július végén, a Tiszánál indított offenzívájuknak köszönhetően adták fel magyarországi hatalmukat és menekültek az ország teljes aranykészletével Bécsbe. Az ország akkoriban ugyanis abba a helyzetbe került, hogy választhatott a vörösök és a románok között. Sőt, nem is választhatott, ugyanis miután a nemzet hagyta magát lefegyverezni még Károlyiék által 1918 novemberében, Európában senki sem volt kíváncsi a magyarok véleményére – még a saját ügyeikben sem.
1919. november 16.
– avagy a „nagy” budapesti bevonulás
Számunkra teljesen érthetetlen, hogy miféle ünnepelnivaló van „radikális nemzeti” körökben Horthy Miklós 1919. november 16-i budapesti bevonulásán. Pedig az idei esztendő ezen napja egyes körökben jóformán másról sem szólt, mint ennek az eseménynek a 90. évfordulójáról. Teljesen tévesen olyan szólamok látnak napvilágot, hogy „Horthy leverte a patkánylázadást” és rendet tett Budapesten. Tény, hogy Horthy és Nemzeti Hadserege valóban bevonult Budapestre, miután a megszálló román csapatok több mint száz nap után elhagyták a várost. Azok a román csapatok, amelyek valóban véget vetettek Kun Béláék rémuralmának. A bolsevik patkánylázadást – bármilyen nehezére esik is ezt egyeseknek beismerni – nem magyarok, hanem a Román Királyi Hadsereg szüntette meg az országban. A vörösök ugyanis az ő 1919. július végén, a Tiszánál indított offenzívájuknak köszönhetően adták fel magyarországi hatalmukat és menekültek az ország teljes aranykészletével Bécsbe. Az ország akkoriban ugyanis abba a helyzetbe került, hogy választhatott a vörösök és a románok között. Sőt, nem is választhatott, ugyanis miután a nemzet hagyta magát lefegyverezni még Károlyiék által 1918 novemberében, Európában senki sem volt kíváncsi a magyarok véleményére – még a saját ügyeikben sem.
Félreértés ne essék, mi nem a románokat akarjuk dicsőíteni, legalább annyira fáj nekünk is, ami akkoriban történt. Ám a történelmi tényeket azért nem kellene elferdíteni. Tudjuk mi, hogy miféle román haderő szállta meg akkoriban Magyarországot és milyen harcértéket képviseltek. Azt is tudjuk, hogy 1916-ban, amikor megtámadták Erdélyt, hülyére vertük őket és az első ellenlökésünkkel Bukarestben voltunk. Azt is tudjuk, hogy a románok sajnálatos módon kirabolták az egész országot és a Nemzeti Múzeum kincsei is csak az egyik amerikai antant tiszt lélekjelenlétének köszönhetően menekültek meg a rablók karmaiból. Jól ismert tény előttünk, hogy a román haderőnek valamirevaló ruházata és felszerelése sem volt, még ezt is a magyar lakosságtól rekvirálták a legtöbb esetben. Csak egyet felejtünk el mindig a román megszállás illusztrálásakor: azt, hogy Magyarországnak ekkor még ilyen sem volt. A majdnem semmi pedig még mindig több, mint a semmi. Teljesen képtelenek voltunk az önvédelemre mindenféle tényleges háborús katonai összeomlás nélkül, ugyanis – Európában egyedüliként – bevettük a Wilson által hangoztatott demokratikus-liberális maszlagot, engedtünk banditákat ülni a nyakunkra és önként, érdemi ellenállás nélkül engedtük leszerelni a több mint egymilliós, kompakt és veretlen hadseregünket, amelynek ráadásul kitűnő fegyverzete és óriási fronton szerzett tapasztalata volt. Megjegyeznénk még, hogy a románok összesen 200 ezren hódították meg Budapestet és a Dunántúl északi területeit.
Egy szó mint száz, Horthy már egy vörösöktől megtisztított Budapestre vonulhatott be mindenféle kockázat nélkül. És még egyszer leírjuk: a vörösöktől sajnálatos módon a románok szabadították meg a várost. Horthynak tehát semmiféle kockázatot nem kellett vállalnia. Fontos azért tudatni, hogy akkoriban sokaknak elhomályosította a látását az, hogy végre ismét magyar katonákat láthatott a fővárosban és nyilván sokan bíztak is Horthyban. Ez a bizalom azonban hamar szertefoszlott már akkor, amikor a Gellért téren elhangzott az a „híres” beszéde, amellyel gyakorlatilag megbocsátott a bűnös városnak. A számonkérés elmaradt, a jogos elégtételre induló magyarokat pedig hamar leszerelték és „szélsőségessé” nyilvánították. Óriási pofon volt ez. De még nagyobb következett, amikor aláírták a trianoni békeszerződést, majd pedig rá másfél évre megszületett a nagy politikai huszárvágás: a Bethlen-Peyer paktum. Horthy aktuális miniszterelnöke ugyanis kiegyezett a bolsevik szocdemekkel és nekik is megbocsátottak a 133 napért. Pedig ne feledjük, hogy azokban a napokban a szocdemek egyesült pártot hoztak létre a kommunistákkal és kart karba öltve terrorizálták az országot. Elkezdődött tehát a Horthy-féle egyensúlyi politika időszaka, amelynek legtöbbször az igaz magyar hazafiak itták meg a levét, miközben Horthy zsidó bridzs-partnerei degeszre hizlalhatták a pénztárcáikat. Tipikus nemzeti radikális lépések.
Az egész kialakuló Horthy-rendszer nem is volt más, mint Ferenc Jóska rezsimjének restaurációja, leöntve egy kis piros-fehér-zöld cukormázzal. Csak immár a történelmi Magyarországhoz képest harmadakkora országterületen. Azért azt nem kellene elfelejteni egy jó kiadós trianonozás közben, hogy a békediktátumot már Horthyék írták alá. „Na jó, de nem tehetett mást!” Igen? És Musztafa Kemál Atatürk miért tette meg, amit Horthy nem? Azért, mert ő akarta és merte. Mert ő valóban nemzeti radikális volt – ellentétben Horthyval. „Jó, jó, de aztán végül csak jött a területi revíziós politika sikere és a dicső bevonulások”. Erről a témáról írunk legközelebb, hogy pontosan hogyan is történtek meg a nagy revíziók.
Berényi Sebestyén - Jövőnk.info
2009, november 17 - 08:05
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
