A FELVIDÉKI POLGÁR INFO RENDKÍVÜLI TUDÓSÍTÁSA

forrás: Rimaszombati Polgárinfo  2008.06.01. 16:49

- Kedves Laci, sikerült már kiheverned a pünkösd előtti délvidéki incidenst? Mivel magyarázod, hogy az utóbbi években ennyire rád szálltak a trianoni utódállamok hatóságai, ill. a valószínűleg több esetben általuk felbérelt vagy felbujtott verőlegények? Gondolom, nem tévedek abban, hogy a mostanihoz fogható fizikai brutalitás még soha nem ért eddig?

- Valóban, bár sok mindenen keresztül mentem már életemben, ennyire egyértelműen politikai megrendelésre végrehajtott leszámolásban még nem volt részem. 2004 októberében szintén Délvidéken egy hét fős szerb társaság támadt rám, de akkor meg tudtuk magunkat védeni, és végül a szerb támadókat vitte el a mentő. Az a támadás azonban egy tipikus, mondhatnám, hétköznapi magyarellenes akció volt. 2004 tavaszán ugyanis Koszovóban szerbellenes pogromot rendeztek az albánok, ezért abban az esztendőben különösen kiélezett volt a helyzet Délvidéken, több száz magyarellenes támadás történt, a szerbek ugyanis a védtelen délvidéki magyarokon és más „kisebbségeken” torolták meg a koszovói sérelmeiket. Akkor emiatt a verekedés miatt ítéltek el, s végül kitiltottak 1 évre Szerbiából. Tavaly a Zentai Nyári Játékokon a Kárpátia koncert alatt három kidobó vert össze, de abban akkor sem és ma sem vagyok biztos, hogy annak a verésnek politikai okai lettek volna, s valószínűleg azt sem tudták, ki vagyok. A Kárpátia koncert alatt egyébként ezek a „rendezők” több embert is bántalmaztak, gondolom csak beleestem a szórásba. Ami azonban most Szabadkán történt, az egyértelműen, kétségkívül politikai megrendelésre végrehajtott, klasszikus megveretés volt. Egészen elképesztő, hogy bár megvannak az elkövetők, a szerb rendőrség egyszerűen nem hajlandó semmit sem tenni, hazaengedte azonnal a támadóimat. Ezzel a rendőrség arra bujtogatja a szerb sovinisztákat, hogy legközelebb ne csak verjenek, hanem öljenek is. Ezt a kettős mércét alkalmazzák mindig, minden esetben. Amikor magyar az áldozat, a szerb rendőrség nem tesz semmit, amikor viszont nagy ritkán szerbet visz el a mentő, rögtön drákói szigorral sújtanak le a magyar elkövetőkre, mint azt Temerinben is láthattuk, ahol szegény magyar fiúkat összesen 61 év börtönre ítélték egy verekedés miatt. A velem történt három eset során egyetlen egyszer volt nagyon következetes és gyors a rendőri nyomozás, amikor mi vertük meg a szerb támadókat. Akkor bezzeg még a határátkelőhelyeken is kitették a képemet, úgy kerestek. Most viszont a hat órás kihallgatásunkról sem adtak jegyzőkönyvet, mintha nem is létezne az ügy, holott a szabadkai és a szegedi kórházban is készült orvosi látlelet, s maguk a rendőrök hívták ki a mentőket is. A szerb támadóim is csak azért lettek meg, mert a szemtanúk felírták a kocsijuk rendszámát. A minket kihallgató bőrkabátos állambiztonsági tiszt azonban megveregette a behozott támadóm vállát, és rögtön hazaengedte. Elképesztő, ami Szerbiában történik, de hát mit várjunk azoktól, akik 50 ezer ártatlan magyart mészároltak le, kínoztak halálra bő hatvan évvel ezelőtt? S mit várhatunk azoktól a rendőröktől, akik nagy része véres kézzel, háborús bűnösként menekült a Délvidékre, mert a korábbi horvát, bosnyák vagy éppen albán áldozataik bosszújától tartva nem térhetnek vissza a szülőföldjükre? A kitiltásaimat aláíró Borivoj Mucalj szabadkai rendőrfőnök is ezek között érkezett Szabadkára. Nyilván oka van annak, hogy nem maradhatott a szülőföldjén…

Egyébként már jól vagyok, lelkileg pedig kifejezetten erősítenek az ilyen támadások, nem tudnak megtörni. Annak, hogy a trianoni békediktátum óta én tudtam először elérni azt a rekordot, hogy kitiltsanak az összes Kisantant-országból, egyértelmű oka, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) létrehozásával minden eddiginél határozottabban elkezdtük ledönteni a trianoni tabukat és a fejekben lévő határokat. Egyébként engem is meglepnek azok az egyre durvuló támadások, amelyekben részünk van, ugyanis sajnos nem vagyunk még annyira erősek, hogy ennyire féljenek tőlünk a környező népek soviniszta vezetői. Mindenesetre egyre idegesebbek, s egyre többet foglalkoznak a HVIM-el és a személyemmel a szerb, szlovák és román médiumok és hatóságok. Nyilván az idegesíti őket, hogy lassan nyolc éve nem tudnak megtörni minket, semmiféle támadás hatására sem szűnik a mozgalom ereje, nem sikerült megfélemlíteni minket, sőt egyre erősebbek vagyunk. Az elszántság, a bátorság és a kitartás zavarja őket rettenetesen.

- Persze éppenséggel itthon sem bánnak veled kesztyűs kézzel a hatalom emberei. Tulajdonképpen van valamilyen elképzelésed arról „egyelőre csak hazai vizeken maradva”, hogy a rendőrség, a titkosszolgálat, esetleg a felső kormánykörök, netán a „mérsékelt” ellenzék, vagy valaki más kezdeményezi az ellened és csapatod ellen irányuló támadásokat? Kinek, kiknek áll leginkább érdekében, hogy végleg elnémítsanak, megfélemlítsenek? Akad-e ezekre a távolról sem barátságos gesztusokra bármiféle konkrét bizonyítékod, avagy csupán sötétben tapogatódzol, mint mi valamennyien? S ha nem csupán feltételezésekre támaszkodsz, akkor szólhatsz-e erről valamit a nyilvánosságnak?

- Immáron másfél évtizedes küzdelmem után egyértelmű számomra a helyzet. Lényegében ugyanaz történik, mint a Kádár-rendszerben. Amennyiben betartod a hatalom játékszabályait, látszólag szabadon élhetsz, de ez a szabadság legfeljebb azt jelenti, hogy azt tehetsz a testeddel, amit akarsz, korlátok nélkül élhetsz a testi élvezeteknek. Abban a pillanatban azonban, amikor felrúgod azokat a játékszabályokat, amelyeket egyébként maga a hatalom sem tart be, a rendszer megmutatja valódi, diktatórikus énjét. Mivel én már a trianoni határokat semmibe vevő Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom létrehozásával felrúgtam ezt a status quo-t, megindultak ellenem a szomszédos államok kormányzati szintre emelt soviniszta erői. 2006 szeptemberében aztán a tévéostromkor és az azt követő időszakban a Magyar Köztársaságnak nevezett trianoni utódállamban is szembe fordultam a sztálinista alkotmányra épülő illegitim rendszerrel, s azóta a gúnyhatárokon belül is folyamatosan támadások kereszttüzében vagyok. Lényegében az egész mai világot irányító hatalmi struktúrával állok szemben, s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a Gyurcsány-kormánnyal vagy az úgynevezett álellenzéki Fidesszel, amelynek vezetője, Orbán Viktor éppen a napokban jelentette ki immár sokadszor, hogy leszámol a rajta kívül álló jobboldali szervezetekkel, személyekkel. Ezt egyébként akkor is bizonyította, amikor a tévéostromot követően elárulta a kibontakozó forradalmat, lemondta a nagygyűlésüket, majd már a székház elestének másnapjától kezdve a Fidesz-médiumok engem és az ostromlókat kezdték mocskolni, így elúszott a történelmi lehetőség, s csak a Kossuth téri bohózat maradt a végére. A titkosszolgálatok és a rendőrség a végrehajtó szervei ennek a hatalomnak, a velük való találkozásaimról pedig évek óta mindig beszámolok, akár a Vármegyés a véres úton című könyvemben, vagy a Magyar Jelenben. Nemhogy szólhatok ezekről az akciókról a nyilvánosságnak, hanem muszáj ezekről beszélnem, mert nekem ez az életbiztosításom. Azért nem alkalmaztak eddig ellenem brutálisabb eszközöket, mert mindig is dolgoztam azon, hogy legyen saját médiánk, s mindig voltak olyan bátor, hazájukhoz és magyarságukhoz hű újságíró barátaim, akikre számíthattam. Ez az egyetlen védelmem nekem és bajtársaimnak is. A szomszédos országokban eddig háromszor vettek őrizetbe, egyszer a szlovákok, kétszer a szerbek. Csonka-Magyarországon pedig eddig egyszer, tavaly október 22-én. Számtalan kalandom volt azonban a „magyar”, szlovák, szerb és román titkosszolgálatokkal, ezeknek a leírására itt nincs is hely. Minden határátlépés után figyelnek, de rengetegszer lebuktattam őket, s emiatt kínos helyzetbe kerültek, mint például évekkel ezelőtt egy csíkszeredai motelben a román titkosszolgák, akik a szomszéd szobában hallgatóztak. A 2006. szeptember 16-i pozsonyi letartóztatásom előtti este pedig egy minket követő szlovák titkosügynököt sikerült lebuktatnom, akivel aztán a pozsonyi rendőrségen találkoztam újra a kihallgatásomon. Itthon, a Nemzetbiztonsági Hivatal régóta számon tart, tisztában vagyok vele, hogy évek óta megfigyelnek, bár mindössze egyszer, még 2003-ban kerestek fel magyar titkosügynökök, arra hivatkozva, hogy a szerb partnerszolgálat (sic!) figyelmeztette őket, hogy a mozgalmunk délvidéki tagjai fegyverkeznek. Igyekeztek barátságosak lenni, és megkértek, hogy a találkozásról ne beszéljek senkinek, én azonban minden tőlük kapott adattal együtt, nyilvánosságra hoztam a Magyar Jelen következő számában mindent, egyértelművé téve, hogy semmiféle módon nem kívánok együttműködni velük. Azóta nem is kerestek, világos a titkosszolgálatok számára, hogy ennek semmi értelme. Inkább akcióznak ellenem, s az interneten névtelenül rágalmaznak, mocskolnak, bomlasztanak, régi taktikájuk szerint. Mára azonban hála Istennek, úgy vettem észre, hogy a magyar nemzeti tábor kezd felnőtté válni, egyre tapasztaltabbak az emberek, és egyre kevésbé lehet őket félrevezetni, befolyásolni különböző suttogó propagandával, legendákkal. Továbbra is figyelnek persze minket, emlékezetes fiaskó volt az NBH-nak, amikor 2005-ben a Magyar Szigeten megtaláltuk az egyik titkosügynökük hivatali igazolványát, s az NBH számára elég megalázó módon, a sajtó jelenlétében adtuk vissza a szakszolgálat vezetőjének az elhagyott dokumentumokat.

- Gombolyítsuk tovább a szálakat. A külföldi provokációk szerinted összefüggnek egymással (előfordult olyan is, hogy egyszerre több országból kitiltottak hosszabb-rövidebb ideig!), vagy csak a körülmények szerencsétlen összejátszásának tekinthető mindez? Számomra mindenesetre fölöttébb gyanús a helyzet, s nagyon úgy tűnik, hogy ezek az akciók erősen összehangoltak, tehát aligha véletlenül gerjesztik egymást. Úgy is kérdezhetném, hogy ismét működik a kisantant szelleme? De az sem lepne meg túlzottan, ha egyszer kiderülne, hogy a hazai nemzetellenes bagázs áll a háttérben, s a trianoni „örökösök” egyszerűen „baráti segítséget” nyújtanak elvtársaiknak, noha az ilyesféle barbár jogtiprás, zsigeri magyargyűlölet egyébként is „természetes alapvonásuk”.

- Mindaz, ami a környező utódállamokban történik, annyiban függ össze a haza helyzettel, hogy a szomszédaink – látva, hogy nincs magyar érdekeket képviselő kormány Budapesten – fölbátorodtak, s most már nyíltan, a látszatra sem adva igyekeznek eltaposni minket. Emlékszem, 2002 tavaszáig csak puhatolózott a román titkosszolgálat, érdeklődött utánunk, aztán 2002-től már több fizikai támadás is ért minket, tagjainkat Erdélyben is. A legdurvább és leglátványosabb jogtiprást először a szlovákok követték el ellenem, méghozzá 2006. szeptember 16-án, amikor őrizetbe vettek a „gyülekezési jog megsértése miatt”, holott egyedül voltam a betiltott tüntetésünk helyén sajtótájékoztatót tartani Malina Hedvig ügyében, akinek a támadóit mi találtuk meg, ám a szlovák rendőrség azóta is csak ímmel-ámmal foglalkozik velük. A szerbek, amikor látták, hogy még ezt is megtehetik velem (végül a szlovák soviniszta kormány 5 évre kitiltott Felvidékről), vérszemet kaptak, s egyre brutálisabban kezdtek fellépni a mozgalmunk ellen, azt pedig végképp nem tudták megemészteni, hogy most május 9-én kijátszva őket, mégis eljutottam az általuk megakadályozott szabadkai koncert helyszínére, és beszédet mondtam a kitartó délvidéki fiataloknak. Rengeteg rendőrautó állt a koncert helyszíne előtt, s mellettük parkolt az a civil autó is, amelyből végül a város központjában kiugrott az az öt férfi, akik összevertek. Pitiáner bosszú volt ez a szerb hatóságok részéről. A helyzet egyébként addig nem is fog változni, amíg Magyarországon nem lesz egy magyar érdekeket bátran védelmező magyar vezetés és magyar érzelmű, megalkuvásoktól mentes politikai elit. Tudomásul kell vennünk, hogy nem Skandináviában élünk, nem finnek és norvégok a szomszédaink. Kitűnően ismerem a velünk együtt élő népeket, s nyugodtan állíthatom, hogy ezek a népek csak az erőt tisztelik. Abban a pillanatban, ha gyengeséget tapasztalnak, felfalják áldozatukat.

- Édes hazánk, szülőföldünk, a Kárpát-medence (mert ugye mindketten annak tekintjük mindörökké, Trianon és Párizs ellenére is?) immár eléggé forró lett a talpad alatt. Tulajdonképpen hol érzed magad rosszabbul manapság, a szegedi tájon, a gúnyhatárokon belül, avagy kívül? Te még fiatal vagy, de akkor sem hiszem, hogy ezek az ártatlanul elszenvedett, legtöbbször indokolhatatlan, durva atrocitások nem viselnek meg testileg-lelkileg. Alapjában hogyan állsz a dolgokhoz: igyekszel kerülni a bajt, vagy éppenséggel kihívóan viselkedsz azokkal szemben, akiket okkal-joggal nem kedvelsz túlzottan?

- Akármilyen hihetetlen, de nem értem, hogy miért vicsorognak rám ennyire a nemzetünk ellenségei, ugyanis sohasem volt a szívemben gyűlölet, vagy ostoba sovinizmus. Egyszerűen szeretem a hazámat, büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek, s ebben a sötét világban természetesnek veszem, hogy harcolnom kell az értékeinkért, mint ahogy azt az őseink tették. Megdöbbentő számomra, hogy ezzel ekkora gyűlöletet vívtam ki magam ellen. Értelemszerűen hatással van rám mindaz, ami az elmúlt 15 évben velem történt, főleg úgy, hogy ez az eddigi életem felét jelenti. Sokszor nagyon fáradtnak érzem magam, elkeseredett vagyok, de mielőtt feladnám a harcot, mindig történik valami, ami újra erőt ad. Sokszor éppen az doppingol, amikor az ellenségeink belém rúgnak, mint most is Szabadkán. Ilyenkor a büszkeség, a dac hajt tovább. Egyébként nagyon jó a kérdés, mert – ez lehet, hogy furcsán hangzik - mindig, főleg 2006 után, az elszakított területeken éreztem magam jobban, ám az utóbbi években a szerb és a szlovák hatóságok annyira megkeserítették az életemet, hogy megfosztottak attól a felszabadultság érzéstől, amit addig éreztem a Délvidéken vagy a Felvidéken. Maradt a gombóc a torkomban minden határátlépésnél, mivel a szerbek jól ismernek, minden átkeléskor félreállítanak, vegzálnak. A kitiltások miatt pedig csak illegálisan léphetem át a határt, s nyilván nem túl kellemes érzés minden rendőrautó láttára összerezzenni. Így számomra, aki világéletemben heti rendszerességgel léptem át a gúnyhatárt és szerelmesen rajongok az elszakított területeinkért, élővé és rettenetesen nyomasztóvá vált Trianon. Persze, ez megint csak erőt ad ahhoz, hogy folytassam a harcot, s – mint gyermekkoromban – újra álmodozzam arról, hogy egyszer a virágszőnyegen lépkedő magyar honvédek újra bevonulnak a megszállt területeinkre.

- Próbálsz-e valamilyen módon védekezni? Arra gondolok, ha pl. hírt kapsz valahonnan (baráti körökből), hogy most jobb, ha be se teszed a lábad valamelyik elcsatolt területre, mert készülnek, szervezkednek ellened, s balhé van kilátásban, akkor „nem gyávaságból, hanem inkább bölcs megfontolásból” visszalépsz-e a tervezett programtól (Caesart is figyelmeztették március idusa előtt, mégsem hallgatott rájuk!), vagy jöjjön, aminek jönnie kell alapon semmikor sem hátrálsz meg? S persze a kérdés a Csonkaországra is vonatkozik: lemondasz-e valaha pl. egy tüntetésről, keményebb demonstrációról, ha baljós jelek előzik azt meg? Fölvetődik persze az is bennem, hogy miért nem szervezed meg jobban útjaidat (több harcostárs magaddal vitele, kísérő konvoj támogatása stb.), azaz hogy nehezebben férkőzhessenek hozzád az ártó szándékkel közeledők? Vagy úgy érzed, az ilyen várt-váratlan meglepetésekre sohasem lehet eléggé fölkészülni?

- Sokszor hallottam már azt a vádat ellenem, hogy fejjel megyek a falnak, pedig a bátorság nem egyenlő a vakmerőséggel. A mozgalmunk hármas jelszava – Hit, hűség, bátorság – is hirdeti azt a célkitűzésemet, hogy újra elszántságot hozzak a magyarság közéleti küzdelmeibe, erről szól a magyar ellenállás, amelynek első szép példája a főként Budaházy Gyuri barátom nevéhez fűződő 2002-es hídblokád volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy eszetlenül nekimegyünk fejjel a falnak, már csak azért sem, mert kevesen vagyunk és hosszú még a harc. Tavaly október 22-én is tudtam, hogy valószínűleg őrizetbe vesznek a rendőrök, mégsem mozdultam a Nagymező utcából a rendőrsorfal elől. Könnygázzal szembe is fújtak közvetlen közelről, bilincsbe is vertek, de megérte ott maradni, mert nem lehet minden törvénytelenséget elfogadni szótlanul a hatalomtól. Tavaly ősszel például lemondtuk a szabadkai koncertünket a szerbek fenyegetőzése miatt, most azonban nem voltunk hajlandóak. Igaz, nem engedtek be minket az országba, és össze is vertek, de végül miénk lett az erkölcsi győzelem. Ésszerű keretek között lehet kompromisszumokat kötni, de meghátrálni pusztán gyávaságból sohasem szabad.

A teljes cikk a Felvidéki Polgár Info / Rimaszombati Polgár Info - honlapján olvasható

kapcsolódó cikkek : 

1. KÖZLEMÉNY: Siklósi András : Nyilatkozat Toroczkai László védelmében 
2. Tiltakozás Torockai László megverése ellen